Itthon sokminden történik. Nővéred és hugod gyermekei mint kisgidák futkorásznak keresztbe kasul a kerten, és a ház minden zeg-zugát élettel töltik meg.A nagy fakerekű autóba ma ugyanúgy ülnek bele, és húzzák egymást a kerti ösvényen, mint ti annak idején. Nagyokat nevetnek, mikor a kanyarban, a málnabokornál felborul velük és sorba legurulnak a domboldalon egész a nagy diófáig. Édesanyátok jókat kacag ezen, megölelgeti őket - mint ahogy titeket is régen - és sorba végigpuszilgatja "itt fáj... ott fáj" kezüket, lábukat, fejüket. Aztán ügetnek tovább, mig csak bírják szusszal.
Emlékszel, hogy szerettétek a fánkot és azt a finom csokiszószt, amit anya csinált? Ma is sikítozva és ugrándozva sorakozik az aprónép, mikor előhozza a friss "meglepit". Kipirult, szutykos arcocskájuk csak úgy ragyog az elégedettségtől, miközben szuszogva falják a finomságot, szana-széjjel dőlve a diófa árnyákában. És mi édesanyátokkal csak gyönyörködünk bennük.
Rád emlékeztetnek... te is így éltél köztünk.A nagy autó kerekét együtt faragtuk... emlékszel? Még a kezedet is jól megvágtad, de nem sírtál, "mert a nagyfiúk már nem sírnak" - mondtad, csak tartottad vérző tenyered, és tudtad, hogy bekötöm, és az jó lesz. És ketten kifaragtuk azokat a kerekeket, és a sebed is begyógyult már.
Azok a sebek, miket távol tőlünk szerzel, tudom, nem akarnak begyógyulni.
Te el akartál menni és én elengedtelek. Elkérted az örökségedet is, és én odaadtam neked az egészet.
Ma is ugyanúgy szeretlek, mint ahogy mindig is szerettelek, Fiam!
Tudom, ahol most vagy, nincs csend és nincs megnyugvás. Ha mégis van csend, akkor magányos vagy és fájdalmasan elhagyatott.
Örökséged elfogyott, kárba, semmibe veszett, s akik egykor veled együtt mulattak, falták az életet, mind mással, máshol vannak már.
De én nem hagytalak el, minden nap fürkészem az utat, amin elmentél, és várlak téged.
Itthon, az atyai háznál ma is béke, és az igazi élet van.
Emlékszem, mikor nevettél, szeretet volt benned, ma ha nevetsz is néha, fájdalom és káröröm jár át téged.
És te vajon emlékszel még azokra az időkre, mikor csenben beszélgettünk a kerti úton sétálva, mikor meg-megálltunk, leültünk egy kőre, és élveztük a csendet, egymás jelenlétét?
Tudod, ez ma is így van itt, és ez most is a tiéd.
Kérlek, indulj még ma, és hagyj hátra mindent:
János 14:5-6.
"honnan tudnánk akkor az utat?" Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam."
Kapcsolódó igeszakasz: Lukács 15:11-24.
"Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki." "Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek."
